Van,amikor a lélek fájdalma olyan nagy,hogy nem lehet kifejezni sem sírással,sem könnyekkel,sem üvöltéssel.Az ember az ilyen fájdalmat némán magába zárja,és mint egy aró fájdalom gombócot örzi legbelül önmagában.Nincs semmi ami ezt a gátat áttörje,ezt tapasztalatból tudom.A legrosszabb az,amikor az ember tudja,hogy aki meghalt,annak a halála értelmetlen volt,és aki elment,az is értelmetlenül cselekedett.Most ezt a fájdalmat őszintén kiírhatom magamból,mert biztos vagyok benne,hogy egyetlen ismerősöm sem olvassa.Ezek a betük,egy kis terhet levesznek a vállamról,és egy iciri-picirit könnyebb lesz.A fájdalom marad,de most egy kicsi puha szövetbe tekergettem ezen írás által.Talán ez könnyit rajtam,és a szívem nem fáj annyira.Nem fáj?De, nagyon,és ezt most elviselhetőbbé teszi az írásom.Egy darabig.Álarc fel,és mosoly!
2 megjegyzés:
Kedves Alimera!
Ne haragudj amiért egy cím nélküli verset küldök írásodra. Ismerem érzésedet, valóban nagyon nehéz elengedni azt akit szeretünk, aki közel áll hozzánk. Feltesszük a kérdést, hogy mi volt életének az értelme?
Talán ennyi rendeltetett csak neki. Elvégezte azt a küldetést amivel a Teremtő megbízta.
Ha elovasod a verset, talán kapsz rá feleletet.
Isten nyugtassa meg lelkedet és adjon erőt vesztességed elviseléséhez.
Egy őszi hideg szeles késő délután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,
S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.
Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.
S akkor, a kerítése tövében előbújó kisvirágot észre vette.
- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
- bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.
A férfi a vállát rándítva mondta – én ilyent nem kértem.
Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? – mormogta.
Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagykést magához vette,
Kiment, s a kisvirágot óvatosan a földből kivette,
A házba bevitte és gondosan elültette.
Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.
Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
- látom bácsi, bevitted a virágot.
Be – válaszolta, majd elballagott.
Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kisvirág, mely az ablakában ül.
A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott.
Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette.
Hanem egy nagytábla csokit levett a polcról és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,
Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába.
Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Idős néni jött elébe – jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
- a kislány beteg lett, kórházba van – mondta a nénike
– a nagymamája vagyok.
.
A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.
-Hová- hová – szólt egy nővér
– egy kislányt keresek ma beteg lett –
- ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.
Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból.
Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából,
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.
Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta,
- köszönöm – összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta.
Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra
– köszönöm – csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kisvirágját magához vette,
A temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam,
Látod? Most ezt visszaadtam,
Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,
Hogy néha meg kell állni,
Másokkal is törődni!
(Forrás: Honfoglaló honlapja)
Tíz év telt el,mire ezt a kis névtelen,címetlen de gyönyörű és megható verset elolvastam!
Nem régiben döntöttem el,hogy ismét írok a blogomba.Felújítom az ismeretségemet saját magammal.Többen meghaltak azóta a családomból és az ismerősök között is,ám mégsem vagyok egyedül!Van egy gyönyörű hatalmas kutyám és 3 macskám.(Valszeg többen lesznek tavasszal!:D )Megtanultam azt is,hogy a szeretet annál több lesz,minél több embernek,élőlénynek adunk belőle!
Tíz év távlatából köszönöm a verset és a szép gondolatokat!Alimera
Megjegyzés küldése